Tudod, milyen érzés, amikor elveszted a bankkártyádat, az irataidat, vagy csak kihullik egy ezres a zsebedből és nem találod? Na pont ilyen érzés, amikor visszaélnek az adataiddal. Magadat okolod, többé nem érzed magad biztonságban, és arra gondolsz, hogy egyik pillanatról a másikra a magánéleted egyik fontos szférájába férkőztek idegen emberek.

A pár esztendős iPad minimen az elmúlt hónapokban egyre gyakrabban ugrott fel egy popup ablak, ami az Apple ID-hez tartozó jelszót kérte. Volt, amikor megadtam, volt, amikor tudomást sem vettem róla és kinyomtam.

A nemrég felkerült összehasonlítás elgondolkodtatott, hogy azért közel sem tudatosan adtam meg néha a jelszót. Mindig valamilyen applikáció használata közben ugrott fel ez az ablak, úgyhogy most úgy döntöttem, tutira mindenhol lecserélem a belépési azonosítókat. :D

Az adatlopási kísérlet ennyire kifinomult formájával én még nem találkoztam. Mivel már én is teljesen megszoktam, hogy bizonyos letöltéseknél és vásárlásoknak ez az ablak következik, egyszer sem gondoltam bele, hogy a részletek mennyit számítanak.

Mivel több mint 90 százalékos a hasonlóság, a két kép közötti különbség vizuálisan elvész. Az agyunk egy csoporthoz sorolja a hasonló dolgokat, ez a hasonlóság elve. A rosszakaróink pedig az érzékelésünkben erre az észlelési hibára alapozva lopják el adatainkat. És természetesen az adatvédelem is olyan, mint a biztosítás: csak akkor jut eszünkbe, amikor már megtörtént a baj.

Figyeljünk oda, kövessük az adatvédelemmel kapcsolatos fejleményeket és használjuk tudatosan az okos eszközeinket, hogy biztonságban érezhessük magunkat!

Most tartottam meg a 2. órámat a Gyakorlati Diplomácia Szakkolégiumának nyilvános beszéd témában. Úgy néz ki, hogy ez egy rendszeres elfoglaltság lesz az életemben, mert nagyon élvezem. :)

Bevallom, kihívást jelent nekem órát tartani. Sok idő telt el azóta, hogy kiléptem az egyetem falai közül. Amikor az első alkalommal mentem órát tartani, megláttam az épületet, egyből bevillantak a számonkérések Nemzetközi jogból és Vállalati pénzügyekből és persze az államvizsgák, amelyek rémképként élnek az emlékezetemben és olykor-olykor álmomban van szerencsém újra átélni őket. :D Szóval azonnal a torkomba ugrott a gyomrom és hevesen elkezdett kalapálni a szívem. Persze belemerülve az órába már egészen más izgalmak váltották fel ezt az érzést. :)

Ami megnyugtatott, hogy úgy éreztem, mindkét alkalommal aktivitást tudtam kiváltani az emberekből. Nem szeretnék kifejezetten Deloris, a vérmes bárénekesnő lenni, vagy Mr. Keating a Holt Költők Társaságából, de hiszem, hogy legalább már a középfokú oktatásban szerepet kell kapjanak olyan élményalapú, képességfejlesztő órák, amelyek segítenek eligazodni az egyszerű hétköznapok során. Ilyen szellemben tartom az órát is. A nyilvános beszéd során megtanuljuk kifejezni önmagunkat és a saját gondolatainkat, idősebb korunkban már egyre nehezebb ezt hatásosan fejleszteni, érdemes minél hamarabb elkezdeni ezen is dolgozni.

Ugyanígy nevetségesnek tartom, hogy sosem érzékenyítettek bennünket a hivatalos ügyek elintézésére, vagy egy adóbevallás kitöltésére, de azt sem tanultuk meg érzéseim szerint rendesen, hogy hogyan bánjunk a pénzünkkel, hogyan kezeljük tudatosan a médiát, hogyan dolgozzuk fel a stresszt (stb.). Lesarkítva, gyakorlatilag 18 év felett úgy érezzük, hogy kiraktak bennünket a puszta közepére, élelem + víz nélkül és így kell boldogulnunk a világban.

Az ilyen gondolatok miatt számomra borzasztó öröm volt látni, hogy amikor egy pár perces rögtönzésre kértem fel a diákokat, akkor nem húzták a szájukat, hanem örömmel álltak ki és meséltek arról, hogy miben változott meg az életük egyetemistaként. Vagy megosztották a fenti tonhalas tészta receptet egy merőben új perspektívából. :D De senki sem utasította vissza, hogy megszólaljon a többiek előtt és felvállalja saját magát. Azt hiszem, az első kihíváson és lépéseken túl vagyunk és jó úton haladunk, hogy rendes felnőtt legyen belőlünk. ;)